A tojás a tyúkkal van

Fekete Tibor emléke

…Tibivel valahogy nagyon különösen, de egyáltalán nem furcsán kezdődött az ismerettségem. Ott álltunk, a kietlen és körülfogott iskolaudvaron, mint a szomorúság angyalai. Vigasztalan azt sem tudtuk, ki hová tartozik. A várószoba hangulat senkinek nem ad jó tanácsot. A lehetetlen tanáccsal pedig nem illik semmit kezdeni. Marad a bámészkodással egybekötött várakozás. Tessék mondani mikor jön a kilencedikesek busza? Persze, hogy az amelyik berepíti az öreg iskola titkos bélésébe. A mi éppen alakuló osztályunkba, sokan jöttek a kilencesből. Ők még el voltak egymással. Nekem is került két-három ismerem-forma. De ettől ott lógott felettünk a tartás, az ismeretlen környék, hely váratlan próbáitól. Aztán csak úgy, egyszerre ott volt előttem. Szögletes mozgású, nagyhúsú gyerek, aki talán nem is tud megállni, ha elindul. Szalmaszín sörte haja, mosolygó szeme, egyenruhája valahogy rádobálva, vagy mintha éppen akkor menekült volna ki valaki cibálatából. Feltűnően világos bőre, sokszor ő sem tudta miért, megpirult. Hát mi együtt fogunk járni-állapította meg. S tényleg sok lendületes vitának, számtalan elhamarkodott ítéletnek jártunk a végére. Nem volt padtársam. De sokat volt feleselő társam. Sok választ leltünk meg együtt létező és feltételes kérdéseinkre. Sokszor elkísértük egymást az éppen esedékes autóbuszunk megállójába. Onnan én a város egyik, ő a másik vége felé vette útját. Egyszer mondta csak neki valaki, hogy talán murkász vagy, amire olyant mondott, hogy attól többet senki nem emlegette Murokfalvát, legalább jelenlétekor. Lakóhelyét nem csak Lukafalvának emlegette. Több helynevet és dülőnevet ismert és az először hallottakat figyelemmel megjegyezte.

*

A néhai énektanárnőnk valószínű nem örül, ha emlegetjük, olyan nótával nem akart énekkaros lenni, hogy a válogatás azonnal vele befejeződött. Sokat keseregtünk azon, hogy a sok szakmai sikertelen pedagógus mind rajtunk a reálosokon akarja behajtani hatalmas fáradozása gyümölcsét. Csakhogy az emberi tűrőképesség sem gumi. Tibi, bizony némelykor megszólalt. Nem is volt ínyére sokaknak. Sokan és sokféleképp nézegették Többen úgy néztek szét körülötte, mint a macskakölyök nézi élete első gomolyáját. De jó társ volt, minden ellenvetés elkerülésére. Vele járt egy békés derű, időzített sercintés, sérthetetlen személy polgári fennköltségben, a butaság vagy a maradiság elítélésében. Vele járt egy nem várt pillanatra tartalékolt tétova mosoly. Vele járt az ősi jog a mindenkori szabadsághoz. Ami soha nem fajult szabadosságba. Önképzőköri és egyéb dolgaink többször fel kellett dolgoznunk, ugyanis állandó forrásban tartotta élményeit.

*

Ha tetszett, ha bajod láttad belőle, állást kellett foglalnod. Hát erre valós méreteiben nem akkor jöttem rá, nem is szégyenlem. Sokszor töprengő dolgomban, saját megítélésem kialakításában lényeges hasznát vettem. Valóban nem örvendett nagy népszerűségnek ez a megnyilvánulási mód. Fölöslegesen, váratlan soha nem telepedett rád. Soha nem maradt többet, mint az esetleges megbeszélés ideje, vagy a visszakérdezés, ma te mivel volnál még elfoglalva. A másikat megismerni, elég nemes cél egy kezdő kilencedikesnek.

Váratlan dologokkal többször is meglepett. Egyszer ide adott egy verset egyszer, mosolygott hozzá, ne kérdezd ki írta, próbáld inkább érteni.

„Mindig beszél.

Mindig lobog.

Mindig lázas.

Mindig önkivületben van

Az utca fölött, föllengő magasan,

Egész az égben

S hírdet valamit,

Rajongva.

Ha már megszokták és rá se figyelnek,

Ha alszanak is,

Éjjel és nappal,

Úgyhogy egészen lesoványodott,

S áll, mint egy vézna, apostoli szónok

A háztető ormán,

Egyedül,

Bírkózva a csönddel és a viharral,

Haszontalanul és egyre fönnségesebben,

Lobog,

Beszél.”

Tanuld meg, mintha elő szeretnéd adni.

*

Aztán még jött egy másik vers, mi lesz csak nem kezdek rendre, verseket bevágni:

„viszonylag boldog lehetek

hogy törődhetem veletek

mert magammal is így törődöm

viszonylag sokat tehetek

ha fölismerem bennetek

mindazt ami jó rossz a földön

viszonylag csak hasznomra van

ha bennetek nézem magam

megtudni mért s hogyan élek

viszonylag biztos igazam

innen orzom minduntalan

a világ léptéke a lélek

viszonylag jól dolgozhatom

míg példátokból tudhatom

a lélek léptéke a munka

viszonylag ékes szavakon

csak úgy csak így indíthatom

önmagamat felétek útra

viszonylag boldog lehetek

s elégedett hogy tehetek

hogy eme gyönyörű kínomnak

élhetek s hogy tiértetek

láthatok én és érthetek

s ti érettem csak így lehet

elejét vennem az iszonynak

hogy boldog lehessek viszonylag”

Tanuld meg, mintha elő szeretnéd adni.

*

Melyik lenne szívednek kedvesebb. Melyik tűnik igéretesebbnek. Mit gondolsz, szép a dolog aminek az üzenetét olvasod? Nem mondom, épp a kötetlen titokzatosság fogott meg leginkább. Választhatsz, amelyiket megtanulod az neked testre szabottabb. Az ember pedig ismeretlen szerzőtől nem tesz magáévá szólamokat. Így esett, hogy a verseket nem tanultam meg, de kutattam vallatlan és beleizzadva. Ettől a betéve tudatlanság ellenére, a nevük áldását élvezve, rendszerint idézni mertem. Nem betéve, csak úgy lezser kötetlen. Jó érzés volt, megvallom. Vele talán soha fel nem hagyok. Tényleg volt valami szellemi és érzelmi közöm ezekhez. Jóval később találkoztam az első verssel és üzenőjével, a jeles költővel. Hát a mi diákkorunkban a legkevesebbet tudtuk meg róla. Hány ilyen titokzatos forrás buggyant még a Tibi tarsolyában? Mondd meg, te. Mert a saját dolgaiban ki lehetne illetékesebb?

*

A versek áldatják neved s szellemed. Sugallsz verseket olvasatra. Olvasol verseket a fülembe, mintha én találtam volna ki. Éppen akkor. Hiszen a második vallomás szerzője önként feladta magát, bevallotta, hogy ő sem szereti a botcsinálta értékelők dolgát, amikor arról morfondíroznak, mire gondolhatott a szegény proletár sorból felemelkedett szerző. Mert divatja volt ekkortájt, hogy az értelmező vélekedése sérthetetlen volt. Szándékkal mondtam, nem szent. Mint ahogy ma sem szent. Jaj, neked kóbor tollnok, ha egyszer az aktivisták kikezdtek. Soha sem fogadnak s nem hisznek neked a nagy könyvtárakat máig, loholó lélegzettel és hálás odaadással őrző pribékek7.

*

Érettségi után, mindenki a dolga után látott. Alig találkoztunk.

Aztán szembe öklelt a hír. Felhagyott a terhes földi dolgokkal. Valószínű felfelé ment, ahol a tudók mondják, hogy a Teremtő hűséges munkatársakat verbuvál mintául a többekből. Nekem alapos megérzéseim utalnak arra, hogy akit a földi rohanásban nem vettek számba, az csak arra edzhetett, hogy egy újabb lélek, újabb emberi tartásában részt vegyen. Ebben a törekvésben nincs lefelé út. Legfennebb már épp itt él velünk, valakivel együtt, csak nem ismerjük a szimbiótáját. Ő aki köszön nekünk, talán ő sem tudja, honnan ismerne. Mert itt vagy velünk, ehhez nem fér kétség.

*

Vagy éppen fenn van. A mennyekben, egyengeti és szervezi az emberek közti értetlenség bámulatát és a természetes megértést. Mert ehhez fel kell néznem rád és rátok.

*

Igaz, ott vagy? Mert máshol minek lennél? Vagytok-lennétek.

Megtanultam, nem feledem, még a papírom is sokáig megvolt. Ha nem találod ki, miért írtam az egészet, semmi baj. Ezt most elnéző mosolynak tartsam. Vagy görcsöt kaptál a hosszas hallgatástól?

( 1975-1979 )