1972. október. 16. délután

Itt van ez a templom. Áll már közel kilenc – de több mint nyolcszáz éve. Mi az, …vagy több is talán? Egyáltalán fér hozzá valami kétség? Az oltárhely környéke a legrégibb erősség. Már szinte láthatatlan az a messzeség amióta ez itt áll. Innen nézem, a negyven éves diófáról, mintha az ablak függönyén át, lesném, vagy valami időtlen idős szőttesen át, nézegetném. El van zárva tőlem, bombabiztos ideológiai kőfal veszi körül. Azóta ilyen kemény a fal, s közben meg is emelgették szükség szerint, amikor még nem is sejtették, mekkora a butaság, amivel talán lerombolható lenne. Nem, mégsem valódi a kőfal, mert azon átléphetnél. A tiltás kőfala meredezik, magasodik közöttünk, tőlem az épületig és vissza. Ezen hogyan merészkedhetnél át? A mai, javad akarók mégis rosszhiszeműek félve tiltanak, hogy netalán jobbá ne lehessünk, s mi is keresztyén módon üdvözöljünk. Akasztanak minden áron, hogy a templomtól távol járjunk, tanácsolják rezzenéstelen. Számítanak ránk, hátha együtt kárhozunk, a bűnbe velük merülünk. Álnok társaság, ha meghal az anyjuk könnyeznek a templomban, s a temetőben szipogva mennek. Szívélyesen lapogatják az öreg papot, akit a tegnap még ördögként átkoztak. Mentegetőznek, az egyházhoz fordulást anyánk akaratáért tettük. Várjuk el és kívánjuk, hogy haljon meg mindnek az anyja? Mikor én is menni szeretnék, nekem nem lehet a példa okán, izé elvtárs megtiltotta, egyszerűen. Ha kell, felelősségre vonnak, amiért valaki, bárki temetésén ismerősként a templomba beléptél. Vajon nem készül elvileg a kényelmetlen és szokatlan mi lesz velem – ekkel, ha már nem lesz olyan nagy legény, s temetőbe magának is el kell mennie? Vagy az ő halott anyja temetetlen marad, vagy talán, mint az izé is megtér, hiszen sok ember életébe gazol oktalan, mert térnie kell ezen vagy más áron. Teremtőm, mindent látva nem rejtezünk előtted, a függöny mögött leskelődünk. Kerítésre könyökölünk, hány gyerek ment a misére, hadd vegyem számba. Nem szégyenlettétek kimondani, számon kérni. Igen, elfelejtettem feljegyezni. A mise végén erőt vettem magamon, beléptem. Csodás dolgot láttam, máskor is erre térek. Akinek csak lehet, ajánlom, nézze meg. Ti pedig csak csaholjatok és lihegjetek, velem ennél többre nem mehettek. Nem lehetett megszámolni a résztvevőket, zsúfolásig megtelt a kicsi templom. Máskor is így lesz. Legyen is örökké.

1974. október. 26. délután

Ezt a templomot, ha arra járnál, Gelencén a Szaladár nevű falurészen leled meg. Ott áll időtlen idők óta. Bizonyos, honfoglaláskor az oltár és a táltos jövendőmondó tűzhelyének kijelölése sehol nem maradt el. Mégis, ha tévednénk, barátaimmal hisszük, hogy a tatárjárás előtt is ott volt, menedéknek. Mert a falu derekán magasított falra leltünk, amit védelemre szoktak emelni. Többen későbbre gondolják a keltét. Oltárának világosan, hagyománytól rögzített helye van. A földben csont pihenjen, felette kelettől nyugatig kivilágított hajlongás, könyörgés és fohász helye maradjon. Egy dúlás nyomai után menten másképp ugyan, de újra felépítették. Az oltalmat kínáló köröndöt. Kellett menedék a féltett testnek és a gyarló léleknek. Veszély pedig elég volt és van. Nem mindig csak ellenség, hanem falusfeleink irigysége vagy a legyőzött indulata. A szájhagyomány szerint itt mindenki katolikus lett Vajk egyszeri hírére, és az is maradt örökre. A környéken volt, aki elutasította a kelyhet, de a helyiek arra se rántottak. Tették a vélt igazuk dolgát. Sokszor Rómánál is katolikusabbak. Másképp jámbornak tartható népek, csak az embert s az erdejét ne érintsed. Föld megdolgoznivaló, ami kevés volt, mindig valaki más bírta, s a szegényt váltig dolgoztatta. Pénzt csak fából láttak vagy szegődött munkából. Az oltárt azután egy nagyobb szobányi teremmel megtoldották, itt nyugodtan élhettek. Imádhatták Istenüket. A Nap sorra vette az ablakokat, s úgy nézte őket, felkeltétől lenyugvásig. Látta amint azt a sok szép dolgot a falra felfestettétek. Az oltár körül igen érdekes gyámköveken nyugszik a födém. Az oltár ácsolatát a szúfélék többnyire elkerülik. Bizonyosan okuk van rá. A mennyezetet takaró fakazettákról lassan pereg a festés.

Erre aluszunk egyet. Mindegyre.

Ha nem emlékszünk álmunkra, újra alusszuk. Barna medve módján.

1984. március. 14. reggel

Álmodtam egy Templomot. A felmagasló kerítéstől csak a fedele, s az időtől romlott keresztje látszott. Nem volt egy csonka tornya se, csak mellette egy fából való harangláb, félfedelesen árválkodott. A körbefutó kerítést kőből rakták, ellenségtől védőnek, barátnak őrizőnek. Alig hittem a szememnek. Azelőtt ilyent soha nem láttam, mozdulni sem mertem, nehogy a látomás elveszne. Én legott egy utcai patakban álltam, a Templomot tartó magaslat alatt. A két átlépőnek szolgáló kő között, bokáig álltam benne, ahogy ott locsogott. Valamelyik apám még talán látta volt, az emléke égetően elevennek bizonyult. Láttam a mélyedést, amelyben temetkezés volt. Aztán látszott a temetkezőhely mellé épített áldozati oltár. Aztán ezt végül befedték. Egy romboló elvonulása után nagyobbra és szebbre építették át. A falu nagyobbodásával egy nagyobb hajót toldottak hozzá. Menedékhelynek. Olyan szerényen kicsike. Mégis páratlanul nagy.

1989. szeptember. 26. este

A Nap reggel óta párát törölgetett és bekukucskált az ablakokon. Szerre vette azokat, és felmelengette. A padok foszladozottan és kopottan ábrándoztak. A falon a képlovagok vágtáztak és birokra keltek. Keresztelő János vizet öntött a boldogan áhítozók fejére. Azon csodálkoznak, hogy e fürdő árán újjá születtek. A Teremtő nézte őket és hümmögött. László herceg sóhajtott és derekát ropogtatva felkelt. Hogy kerülhetett a földre, a lovától kérdezte. Az idegen vitéz ott maradt kiterítve. Vagy a hölgy szúrta volna meg. A freskó személyek összesereglettek és lelkesen vivátoztak. László a hölgyet a szentté lett nyeregbe emelte, a nyugvó Nap fényével szembe elvágtatott. A népek szeméből csorgott a könny. Szent Imre az oltári embereket számba vette, hunyorogva lefeküdni küldte őket. Az ablakokon pedig ömlött a fény, ahogy azt feltehetően Isten akarat gyanánt küldték (a priori).

A haza térő marhákat gyerekek kelletlen vesszőzik, s leveles ággal port vernek fel. Egy-egy tévelygő kolomp a betérőkben tekereg. Estére nyugalom lesz, a rétek s a falu felett.

A lelkes pajzsokat markolatvassal döngették. A szív dobbanásával vegyítették. A leszálló porral a zaj is elhalkult, a nesz is megfakult.

Felébredtem, erre mindenkor.

1974. május. 9. dél

Romlik a templom állaga. Füstölődik a falán a freskó. Pattogzik az oltár zománca. Terjed a nedvesség az északi falon. Be-becsepeg az eső a kazettákra. A szúette karzat már végleg leromlott. A fából zenét búgó masina süketen kandikál. Az ablakot megint valaki beparittyázta. Az egész világ ingyen megy tönkre. Nézni ugyan elég volt, tenni is csak keveset lehetne. A falusi betegrendelő kertjében gyűltünk össze. Ott beszélgettünk napokon át. Tettük, hogy híre menjen. Közben kártyáztunk, tervezgettünk, álmodoztunk, egymást váltig leintettük. Az öreg templomot mégis helyre hozzuk – fogadkoztunk. A pontos elgondolás lassan került az asztalra. Tétova ajánlatok jöttek. Abba maradt gondolatok keringtek a megszólalók között. Nem zavart immár senkit, hogy az esperes úr s a doktor úr, most két tanár elvtársnyit, csak úgy két vállra nyomott. Majd azok helyben visszatérítették a kölcsönt. Belépett oda több, igen derék ember. Az árok kiásásra vagy a csövek szállítására támfalakra faanyagot és követ vetni, vagy azokat elhozni, hívatlan jelentkezett. Mi ott elvártuk híven, amíg elértek. Odajönni és tenni. Rájöttek, kezdeni kell valakinek. Csak ne mindenkor mi menjünk előre, ha van, amikor beérjük velük egyszerre. Így esett, hogy a nagyvadat űző elvtársak is oda érkeztek, s a villanyvezetés szükséges voltáról értesültek, olyan ajánlatot tettek, amivel a dolgot elintézettnek vélhettük. A villanyosok villámhárítót is emlegettek. Az illetékesek bólintottak, csak ne kérdeznénk többet. A tetőhöz értőt küldtek vagy hívtak. Voltak kevésnek tűnő vagy félmegoldások. Mégis csak annyi történt, hogy a nődögélő bajt megláttuk s azt érző emberekkel megosztottuk. Egy heti folyamatos kártyázás alatt, valami hét-nyolc éves nyugodtabb álmot váltottunk. Aztán újra kezdtük, elölről. Mintha csak folytatnánk, konokul. Abba hagyhatatlanul. Kivetettük kártyán, visszavonhatatlan. A templom gondnokságába a nagyon feketélő paphoz, egy kopaszodó orvos tanácsosnak és két ikertestvérként viselkedő, de a közös célért vetekedő, hosszú hajat nevelt tanár végrehajtónak választassék. Végre, egy olyan dolog, amibe az iskola akkori vezére nem szólhatott bele. Fájhatott neki, nem is értette, nélküle ez hogyan mehetett végbe.

1992. október. 16. reggel

Meglássátok, egyszer még az elrabolt látogatási naplót is visszakaphatjátok. Tán nem mindent visznek a sírba, akik a lelkeinken gázolnak magasztosnak vélt céljaik felé. Látjátok, az úttal és az ivóvízzel is, a Fennvaló gondoskodott rólatok. A lápot kiszikkasztotta, hogy Vásárhelyre járhassatok, a patak pedig mikor kifogyott alólatok, akkor bővizű források fakadtak, ahol nem vártátok. Kovásznára is száraz lábbal járhattok. Ha ott is valami dolgotok támadott volna. A kútjaitokat pedig magatok szárítottátok ki.

1978. január. 24. dél

Meghagynám nektek, ha nem érek többé a Templomunk baját lesni, vagy ebben engem valami és valaki akadályoztatna, ti csak ne hagyjátok magára. Titeket akárki riasztana, vagy éppen akasztana, nézzétek híven, s lássátok a Templomunk erejét. Ha valami romlást észlelnétek, azonnal ugorjatok, s a hibát kijavítsátok, mert a hanyagság ára mindig több az előre látásénál. A gyógyításáért pedig mindannyian felelősek lennénk. Nem hárítható senkire, hogy valaki felelősebb lenne, a fennmaradásunk záloga van, ezen mohosodó kövek között. Ne hagyjátok romlani, hát még leomlani. Vegyetek helyettem végrehajtónak, s minden kidőlt gondnok helyett, mindig újat s újabbat. Sült galambra várni pedig felesleges, pénzetek sem lesz több, soha sem. Annyitok pedig soha, még ha hét falu lennétek, nem lesz, amivel teljesen elrendeznétek. Csendes kalákában, némi adakozásban tartsátok rendbe, s tegyetek padot bele, ha valami nagy ünnepre kedvetek kerekedne ott járulni az Istennek elébe…inatok ne kerüljön szégyenbe.

Iată această biserică s-a clădit peste un loc sfinţit de mai bine şapte sau opt sute de ani. Locul pomenit de un mileniu, orientarea aşezării altarului ar putea dezlega exact enigma. Privesc aceste ziduri de pe acest nuc bătrân, privesc parcă de după o perdea sau de după o pânză străveche. Stă aşadar foarte departe de mine, n-am găsit un loc mai apropiat şi comod, momentan este împrejmuit de un zid ideologic. Se ştie, zid fortuit a avut întotdeauna. Zidul există şi din când în când mai creşte, deşi uneori s-a hotărât dărâmarea lui. Da, totuşi nu este un zid autentic, deoarece se poate trece aproape comod peste el. Dar cum ai îndrăzni să-l treci? Cei grijulii te ţin departe de acest zid, ca nu cumva te pomeneşti să saluţi creştineşte. Este periculos şi ne sfătuiesc să ne ferim de apropierea acestor ziduri. Se gândesc că vom păcătui împreună şi după aceea nu ne vom căi tot împreună. Perfidă colectivitate. Dacă moare mama lor, lăcrimează în biserică şi îşi petrec mortul suspinând prin cimitir. Cu sfială pupă inelul cel sfânt şi mângâie umărul bătrânului preot, pe care ieri încă îl numeau omul dracului. Încearcă să se justifice...ţin legătura cu biserica numai datorită dorinţei mamei. Întreb, înmormântarea nu se face din voinţa noastră şi ca un omagiu pentru cel mort? Sau să condiţionăm să le moară mama sau să aşteptăm numai răbdător cu gânduri bine ascunse?

Dacă aş vrea să merg şi eu, n-am voie pentru că tovarăşul cutare mi-a interzis. Ba, chiar te trag la răspundere dacă păşeşti pragul bisericii cu ocazia înmormântării vreunei cunoştinţe. Poate vor renunţa când nu vor mai fi atât de superiori şi dispuşi, care se dau mari şi atotputernici, şi când şi ei înşişi vor trebui să plece la cimitir? Dumnezeule! Noi nu ne ascundem de tine, doar tragem cu ochiul de după perdea. Ne urcăm pe zidul fortificat şi iscodim câţi copii s-au dus azi la slujbă? Nu le-a fost ruşine să îi ia la rost pentru acest lucru. Da, am uitat să-mi notez. Mi-am luat inima-n dinţi şi la sfârşitul slujbei am intrat şi eu. Am observat un lucru minunat, voi mai trece pe aici şi altădată. Vă sfătuiesc să veniţi ca să vedeţi. Voi, ceilalţi, lătraţi numai, cu mine aveţi de a face nu ajungeţi prea departe. Biserica era arhiplină. Aşa va fi şi altădată. Aşa să fie mereu!

            Această biserică veche, situată în nord-estul comunei, o poţi vizita şi tu dacă ai drum prin Ghelinţa. Îmi place să cred că ea străjuieşte încă de pe vremea invaziei tătăreşti sau chiar mai de mult. Unii susţin că a apărut mai târziu. Dă de gândit, altarul este situat tradiţional riturilor precreştineşti. Avem voie să credem ca în jurul lui  şi în apropiere să se odihnească oseminte, iar deasupra-i să plutească plecăciunea, rugăciunea şi supunerea nemiloasă. Supuşi au ridicat şi au refăcut nenumărate ori, după retragerea sau gonirea devastatorilor ocazionali. Această biserică a fost înfiinţată în locul altarului străvechi elipsoidal împrejmuit de un gard elipsoidal. Este ridicată ca un semn al protecţiei spiritului neobosit căutător şi refugiu pentru persoană persecutată. După datină în acest ţinut toată lumea s-a creştinat în catolic şi aşa au rămas în continuare. Uneori sunt chiar mai catolici ca cei de la Roma. De altfel este un popor blând, numai să nu atingi omul de credinţă în parte şi de pădurea comunităţii în general. Puţinul lor pământ câştigat prin defrişări a fost deţinut de alţii, iar ei erau nevoiţi să-l lucreze. Soartă ipocrită. Banii ieşeau doar din lemne lucrate sau din munca cu ziua. Lăcaşului de altar i-au adaugat o odaie nu prea mare, unde doritori puteau să se roage în linişte. Şi Domnul milostiv îi ascultară. Soarele s-a uitat rând pe rând prin toate ferestrele şi îi urmărea până la asfinţit. A văzut cum au pictat frumoasele fresce murale. A văzut când au reparat sau au îmbunătăţit ceva. Acoperişul cu arcuirile sale deasupra altarului este sprijinit pe console cioplite în forme ciudate. Lemnăria altarului de o măiestrie inegalabilă, este ocolită de carii. A văzut. Tavanul de un timp este acoperit cu casete din lemn pictate cu ornamente variate. Acestea din urmă suferă nişte deteriorări mai mult sau mai puţin semnificative, oricum nu rezistă la infinit. Umezeala de un timp a devenit palpabilă, miroase urât. A văzut la fel.

            Ceea ce dă de gândit.

Am adormit. Am visat o Biserică. Din cauza gardului înalt i s-a văzut doar acoperişul şi crucea distrusă de trecerea timpului. Nu avea turn de clopotar, obişnuit. Lângă intrarea prin gardul lateral stătea o clopotniţă. Clopotniţă de lemn, lipită gardului de piatră. Gardul care o împrejmuia era clădit din pietre dure, puţin lucrate. Pentru fraţi protector şi pentru inamici respingător. Abia am crezut ochilor. Aşa ceva încă n-am văzut, n-am îndrăznit să mă mişc ca nu cumva să piară această himeră. Eu stăteam înlemnit cu picioarele într-un pârâu, sub zidul bisericii. De vedeam eu sau tatăl meu şi un bunic, amintirea mi s-a părut curios de vie.

Soarele usca umezeala dimineţii şi se tot uita prin fereştri, încălzindu-le. Băncile cu straiele lor răzuite şi sfăşiate, învechite meditau. Cavalerii frescelor obişnuiţi cu lipsa de alte preocupaţii au coborât pentru o încăierare. Ioan, cel botezător  a mai turnat nişte apă pe capul celor care zăboveau fericiţi în pârâul vopsit şi se minunează că au renăscut după această baie imprevizibilă. Dumnezeu se uită la ei şi înţelegător dă din cap. Sau aşa cred eu. Răstignit se uită către colţul luminat al primăverii echinoxiale. Locul care este determinat şi este palpabil numai odată pe an. Isus poate vedea mai des. Prinţul Ladislau, care urma să fie sfinţit, suspină şi se ridică bătrâneşte, întrebându-şi calul cum de a căzut. În schimb cavalerul necunoscut a rămas nemişcat, întins pe jos. Oare l-a înjunghiat femeia? Trebuia un învingător. S-au adunat toate personajele de pe frescă jubilând îl aclamau. Ladislau cel viteaz, a ridicat femeia în şa şi a plecat în mare grabă contra luminii soarelui care tocmai apunea. De o toamnă tîrzie. Lumea toată plângea. De bucurie sau de durere? Sfântul Emeric, tot un prinţ curios, de pe altar s-a uitat indulgent la oameni şi i-a trimis la culcare.

Deodată se aşternu o linişte ciudată.

Afară vitele care se întorceau de la păşune cu tălăngi, erau lovite cu nuieluşe de copii desculţi zburdalnici. Praful se ridică timid în noruri mici, apoi laş se netezeşte în urma lor. Încetul cu încetul pretutindeni s-a lăsat seara, cu liniştea ei care cristalin s-a depus pe suflete.

M-am trezit.

Se strică biserica. Se afumă frescele de pe pereţi. Se decojeşte smalţul altarului. Se intinde umezeala pe peretele de miază-noapte. Picură ploaia pe casetele tavanului. Orga a agonizat şi brusc a tăcut. Galeria roasă de carii ramolit, a căzut treptat. Necaz mare. O fereastră iar a fost spartă cu vreo praştie necugetată. Nu mai găseşti o bucată de sticlă la fel. De fapt lumea toată se deteriorează gratuit. A fost destul cât ne-am uitat şi am aşteptat, ar trebui să facem ceva.

Ne-am adunat în grădina doctorului din sat. Am analizat starea lăcaşului. Am inventariat nevoile urgente. Apoi am discutat zile lungi. N-am decis mai nimic. Am făcut-o cu scopul să afle şi alţii. Între timp jucam cărţi, făceam planuri parţiale, visam la o subvenţie, ne temperam când am terminat vreo etapă. În gând. Şi totuşi ne-am promis că vom repara bătrâna biserică. Încetul cu încetul au venit şi primele oferte. Nu a mai deranjat pe nimeni că protopopul a încheiat un pact cu doctorul. Au sosit mulţi oameni voinici care au săpat şanţul, au cărat conducte, apoi grinzi şi piatră. S-au oferit pentru lucrări  de pământ şi beton, canale şi guri de aerisire, pavaj şi şanţuri de scurgere. S-a întâmplat să ajungă pe acolo şi tovarăşi mai suspuşi care urmăreau o fiară sălbatică. Au aflat despre mişcarea populară de salvarea bisericii. Au aflat că ar fi necesar introducerea curentului electric. Au făcut propunerii tăinuite, privind materialul şi montajul. Şi promisiunea a fost respectată până la urmă.

În timpul unui joc de cărţi maraton de o săptămână, am realizat planul unui vis care persista de vreo 7-8 ani. S-a ales o comisie alcătuită din călugărul cel bătrân, doctorul cel chel şi cei doi profesori pletoşi. Şi lucrarea a urnit minunat. În sfârşit o problemă de valoare pe cale să fie rezolvată, unde nu putea interveni directorul şcolii. Ce gândea şi ce simţea, nu vom afla. Niciodată.

            Veţi vedea, odată veţi primi înapoi şi condica vizitatorilor. Carte care a fost confiscat de un securist zelos. Poate totuşi nu o să ducă tot în mormânt cei care  trec peste cadavre numai să-şi atingă scopurile. Vedeţi totodată că Cel de Sus, a avut grijă şi de drum şi de apă. A secat balta ca să puteţi merge la Târgu, şi când a secat  şi pârâul, s-au ivit izvoare în locuri unde nici nu v-aţi aşteptat. Vi s-a oferit să ajungă din belşug în casa voastră canalizată. Chiar şi la Covasna ajungeţi cu picioare uscate. Dacă nevoia v-ar chema acolo.

            V-aş lăsa cu limbă de moarte, dacă eu n-o să mai am timp să iscodesc problemele bisericii noastre: Să n-o lăsaţi singură! Chiar dacă cineva ar  vrea să vă spânzure, priviţi  cu tărie şi pipăind observaţi forţa ei. Dacă remarcaţi o rămânere în urmă, sau lipsă de interes şi dorinţa de stricăciune ascunsă, săriţi, protejaţi-o: Săriţi şi reparaţi-o! Delăsarea mereu are preţ mai scump decât prevederea. Refacerea ar fi obligaţia fiecăruia dintre noi. Trebuie să fim răspunzători, deoarece printre pietrele pline de muşchi se ascunde conservarea noastră. Deci nu o lăsaţi să se ditrugă! Nu merită să aşteptaţi, bani n-o să aveţi mai mult nicicând. Faceţi o clacă, o mică danie şi aşezaţi bănci într-însa, că dacă vă treziţi să sărbătoriţi întâlnirea voastră cu sferele sfinte din ceruri, să  nu vi se obosească venele. Cele milostive. 

(1984-1994)